Vannak napok, amikor úgy érezzük, kicsúszik a lábunk alól a talaj.
Kívül is feszültség, zaj, káosz. És közben belül is.
A testünk, az idegrendszerünk emlékszik ezekre a pillanatokra.
Kint most épp vihar van.
Nagyban – és a személyes szinteken is.
Elválnak az utak. Megszűnnek kapcsolatok.
Elválik a sz@r a gaztól – hogy ne csak szofisztikáltan fogalmazzak.
Mintha egy pillanatra kicsúszna a talaj a lábam alól.
Elveszik a biztonságérzetem.
Ismerős ez az érzés.
Régebben ilyenkor jött a fulladás. A szívdobogás. A pánik.
A tehetetlenség, az elkeseredettség, a félelem.
És valahol mélyen feltört a gyász is.
Nem volt kapaszkodó. Sem kívül, sem belül.
Ma már másként van.
Szinte magától jön a nagy levegő. A sóhaj. A hang.
Olykor remegés is jön – jó fajta, biztonságos.
A testem elkezd visszajelezni:
kezdem érezni a talpaimat, a lábaimat, a medencémet.
Nyílik a mellkasom.
Érzem, ahogy a levegő újra utat talál.
És már nem félelmetes.
Kint vihar van.
Bent csend és béke.
Lehet, hogy a világban most nincs béke.
Lehet, hogy nincs csend.
De megteremthetem magamban.
És amikor megvan, akkor mint egy kis gyertya lángját,
továbbadom.
Nem hangoskodom. Nem okoskodom. Nem elemzek.
Csak lélegzem.
És várom azokat, akik a „kint” helyett inkább befelé indulnának.
Hogy megtalálják azt, amit aztán kifelé vihetnek.
Ha ezt gyakorolnád pár napig velem…
Készítettem egy rövid, 5 napos emailes minikurzust:
👉 Hazatérés a testedbe.
Apró, szelíd gyakorlatok – a testi jelenlétért, a belső békéért.
A részvétel ingyenes.
