A cukormázas romantika vége

…igen, romantikusnak tűnt minden: sorsszerű volt megvenni így őt, sorszerű volt, ahogy felültem rá előszőr és jó érzés volt, mindenféle félelem érzet vagy kényelmetlenség nélkül, a mozgása az a mozgás, amit szeretek…

Egy évszázadnak tűnő hosszas várakozás után végre megérkezett haza: nyugodtan, a tőle megszokott lezserséggel lejött a futóról, beállt a boxba és elkezdett szénázni. Cuki volt és kedves, picit megszeppenve…pont egy hétig. Aztán elkezdett nagyon csúnyán nézni rám, sunyítani, morcoskodni. Én meg kétségbe esni. Nem féltem tőle, de nem volt jó érzés. Elszomorított. Itt van ő, az álomló, most pedig kezdi mutogatni, hogy ő nem egy plüsspóni, neki határozott „elképzelései” vannak arról, hogy hogyan is kellene viselkedni vele. Gyűlölte, amikor odaálltam mellé az esti abrakolásnál, gyűlölte, amikor pucoltam, gyűlölte, amikor nyergeltem. Abban a pillanatban viszont, amikor felültem rá, megint ott volt ez az érzés: a megtestesült álom, a csoda, az összhang.

Emlékszem egyszer kimentem vele egyedül (mármint egyedüli lóként) és az akkori edzőmmel pocsolyán való átkelést gyakorolni. Nagyon ügyesek voltunk, tényleg, de az utolsó körnél, amikor már csak fotózni akartunk, megcsúszott a hátsó a lába a sárban, én elvesztettem egy pillanatra az egyensúlyomat, majd a nyakában lógva szerencsétlenkedtem. Ő nagyon óvatosan kiügetett a pocsolyából, aztán lassan megállt, hogy még véletlenül se essek le. Lekászálódtam róla, ő csak nézett, nem futott el, nem rohant haza, hanem megvárta, amíg – a röhögőgörcs elmúltával – visszaülök rá.

Valójában sokáig úgy voltam vele, hogy ha ennyi az ő „rossz tulajdonsága”, akkor el tudom fogadni, hiszen amikor a hátán ülök, akkor mindig minden ok. Nem bántott ő soha, nem volt agresszív, csak egyszerűen „utált” velem lenni, nem szerette, ha simogatom, egyszerűen nem akart velem lenni.

Happy end egyből?

A mélyén persze nagyon bántott a dolog: itt van ez a ló, nyeregből kiváló az összhang, nagyon szeretem, ő pedig egyszerűen „utál” engem, egy mufurc kanca, aki gyűlöli, ha hozzáérnek. Bevallom őszintén sokat sírtam emiatt. Annyira vágytam egy bújós, cuki lóra. És hiába olyan a másik, én azt akartam, hogy ő is akarjon velem lenni, hogy ő is szeressen.

Önismereti úton járó emberként azért nem hagyhattam, hogy ettől nagyon szenvedjek, a megoldás azonban elég sokáig váratott magára.

(Sejtettem, hogy nekem lehet valami közöm ehhez, és azt is, hogy valószínűleg bennem van valami, ami „taszítja” őt tőlem, de nem mondom, hogy ettől olyan sokkal jobb lett.)

Időközben elkezdtem lovas önismerettel foglalkozni, megkezdtem a képzést, amelynek a végén lóasszisztált önismereti tréner lettem. Tudom, most jól jönne az a mondat: és miközben tanultam, megfejtettem a probléma gyökerét és minden jó lett.

Nem ez történt azonban. Sőt, a ló egyre jobban került, egyre jobban utált velem lenni, miközben más, „idege” lovakkal gyönyörűen tudtam együtt dolgozni, kapcsolódni, bújni, simogatni. Csak a sajátommal nem. Én pedig továbbra is erre vágytam

Nem mondom, hogy napi szinten, állandó jelleggel voltam ettől frusztrált, egyszerűen csak rosszul esett és nem értettem az okát, és néha persze el is sírtam magam. Természetesen kérdeztem másokat is, de valódi válaszokat senkitől nem kaptam. (Nyilván végig tudtam, hogy a válasz ott van bennem…)

A folytatásban arról olvashatsz majd, hogy hogyan oldotta meg a koronavírus ezt az egész helyzetet, és ahogy ez egy jó történethez illik: lesz happy end is…