Happy end?

Teltek a hónapok, szuper kapcsolatom volt a két másik lovunkkal, kommunikáltam és kapcsolódtam fantasztikusan más lovakkal, a sajátom pedig továbbra sem kért belőlem.

Aztán valahogy, teljesen „véletlenül” előkerült egy lány, akinek épp a lovakkal való kommunikáció, a lovak képzése a szakterülete, de igazság szerint nem szeretett volna vállalni engem a sunyi kis kancámmal, mert a munkája mellett nagyon nem ért rá erre. Egy-két ötletet azért szerencsére így is tudott adni, de ez még nem volt az igazi.

Abban az időben sokat gondolkoztam azon, hogy valójában régen én sem szeretettem, ha nagyon hozzám értek mások, ha öleltek, simogattak, anyukám is mindig mesélte egy olyan igazi süni bírtam lenni, már egész kiskoromtól kezdve. Szeretem kijelölni és betartatni a határaimat, és sokszor nem szeretem, ha túl közel jönnek hozzám mások, főleg idegen emberek. Szükségem van a saját teremre, a távolságra, ha úgy adódik, szeretem én eldönteni, hogy kit és mikor engedek közel magamhoz. (És nem szeretem, ha zavarnak evés közben 😉.)

Mit is mutatott a lovam? Éppen ezt. Nem is értem, miért csodálkoztam, mit nem értettem meg olyan sokáig.

Koronavírus, Te csodás.

Ebben az időben kezdtem el járni mentoringba, egy csodálatos szakemberhez: mély meggyőződésem, hogy aki emberekkel foglalkozik, akiknek az a hivatása, hogy másokat támogasson önismereti útjukon, annak kötelező a saját önismeretben is folyamatosan fejlődni.  Ahogy haladt előre a saját folyamatom, úgy oldódott valami a lóval kapcsolatban is: elkezdtem magam nem ahhoz és abban mérni, hogy mennyire fantasztikus lovas szakember vagyok, akit a lovai körül rajonganak, aki mindent megold minden lóval. És ahogy már nem ez volt mérce, úgy veszített a jelentőségéből az is, hogy a ló mennyire sunyi velem, mennyire akar bújni és mennyire nem…

Aztán hirtelen minden megváltozott: egyszerre zárt be és nyílt ki a világ…koronavírus, karantén…sok minden nem tetszett benne, egy valami viszont nagyon: a munkája miatt rá nem érő lány home office-ba kényszerült, a szabadabb időbeosztás pedig lehetővé tette, hogy elvállaljon minket.

 Sosem felejtem el ezt a mondatát: ne foglalkozz vele, hogy mennyire barátságtalan. Te csak tedd a dolgod. Nyugodtan, kiszámíthatóan.

Elkezdtünk együtt dolgozni. A lány jött heti egyszer, én pedig naponta foglalkoztam a lovammal, most már máshogy, kitartóan és türelemmel. Már az első két alkalom után nagyon nagy változások voltak: bennem és ezáltal a lóban is. Elkezdtem bízni magamban. Elkezdtem elhinni, hogy ez nekem is mehet. Elkezdtem elhinni azt, hogy nem vagyok béna (oh, mennyit hallgattam ezt már az életemben). (Ebben az időben egy teljesen idegen lóval is volt egy fantasztikus élményem, erről is olvashattok majd hamarosan.)  

Már nem sírtam. Úgy mentem ki minden nap, hogy ma is egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz a célomhoz, a vágyamhoz.

Nagyjából négy hónap telt el azóta. És minden megváltozott: szabadon, vezetőszár nélkül, akár úgy, hogy a másik ló teljesen máshol van, dolgozom a lovammal. Követ, behívható az esetek nagy százalékában, bújik, nem sunyít, leteszi a fejét, kéri a vakargatást, és néha le sem tudom magamról vakarni. Megváltoztunk. Mindketten.

 

Köszönöm, Bori.

Köszönöm, Alcsi.

Köszönöm, magamnak.

Na és egy kicsit a koronavírusnak is.

 

A videóban a már nem mufurc kancámat láthatjátok.